A betegség, mint szimbólum - Ruediger Dahlke

A betegség, mint szimbólum - Ruediger Dahlke

Alcímek

A PSZICHOSZOMATIKA KÉZIKÖNYVE

Betegségeink tüneteinek jelentése, értelmezése, feldolgozása és feloldása

„Az ember legjobb gyógyszere az ember maga.
A legnagyszerűbb gyógymód a szeretet.

– Paracelsus

A betegség – ahogy a szent iratokban is beszélnek róla – mindnyájunknak fejlődési lehetőség, így a Te számodra is az. Minden tünetnek lelki háttere van, és ezek feltárásával, megértésével lehetőséget kapsz arra, hogy a gyógyulás útjára lépj. Lehet, hogy meggyógyulsz már rögtön a megértés által, de betegsége egyben feladat is, amelyet még ideig-óráig hordoznia kell, amíg megtörténik a teljes bevésődés.

Fontos megértened, hogy tested csak a szimbólumok nyelvén tud szólni, tünetek nyelvén, s hogy a betegség „a sértődött lélek felkiáltása”.

Ruediger Dahlke neve fogalom, nem szorul bemutatásra, a fenti Paracelsus-idézet pedig egész munkásságának mottója. Célja, hogy az ember megértse betegsége kialakulásának mélyebb összefüggéseit, ezáltal önnön orvosoddá válj. Mély meggyőződéssel, gyakorlati tanácsokon keresztül vezet téged e szemlélet megértéséhez, melyet egyszerű és könnyen érthető magyarázatokkal támaszt alá.

*

Ősrégi a gondolat, amely arra buzdít, hogy az ember a betegségeket saját lelki fejlődésének eszközeként használja fel, hiszen már egyes népek (kultúrák) szent irataiban is megtalálható. Korunkban a vallásosok háttérbe szorulásával és a nyugati orvoslás térhódításával ugyan feledésbe merült ez a szemlélet, azonban az Út a teljességhez című, először 1983-ban megjelent kötetünk óta újra bekerült a köztudatba, és lassan – egyre bővülve és részletesebben kidolgozva – a hagyományos nyugati szemléletű orvosi gyakorlatba is beépült. Persze a természetgyógyászok és pszichoterapeuták körében már korábban is biztosította helyét a gyógyításban. Igaz ugyan, hogy ez a betegségek jelentését értelmező, újra felfedezett „művészet” nem a hivatásos terapeuták segítségével vívta ki helyét az elismert terápiás módszerek körében – ahogyan azt gondolhatnánk –, hanem maguk a rászoruló betegek teremtették meg rá ismét az igényt. A páciensek ismertették meg a módszert terapeutáikkal, akiknek többsége kezdetben nem akarta ezt az egyszerű és érthető irányt követni. Ennek dacára már régóta vannak jelei a betegségek jelentését értelmező módszer szükségességének; ahogyan azt Viktor Franki is hangsúlyozta: „A dolgok értelmének keresése magában az életben rejlik. Ha az értelmezés sikerül, könnyebb legyőzni a betegséget.”

Mindenki képes arra, hogy saját testén rámutasson arra a helyre, ahol a probléma rejtőzik: ahol „a cipő szorít”, ahol kínoz a fájdalom. Átvitt értelemben szintén erről van szó: rámutatunk a képzeletbeli sebre, és feltesszük a megfelelő kérdést, ami annak idején a Szent Grál királyát, Amfortast is megszabadíthatta volna szenvedéseitől. Ez az a kérdés, amely azt az „árnyékot” hivatott megvilágítani, amelyik minden egyes betegség mögött ott rejtőzik: „Öregapó, hát neked mi bajod?” A test ugyanis színpadként szolgál a tudattalan lelki folyamatok számára. Negatív irányból közelítve meg ezt, az író Peter Altenberg szavaival: „a betegség a sértődött lélek jajkiáltása”. Ezért fontos kideríteni, hogy mi az, ami megsértette a lelket, és a test ehhez meg is adja a „szükséges” utasításokat. Vagyis testünk színpaddá válhat, amelyen szemünk előtt elevenedhetnek meg életünknek mint tanulási folyamatunknak feladatai és fejlődési lehetőségei. Testünk a szimbólumok nyelvén szól hozzánk, amely nyelvezet gyakran visszaköszön a mítoszokban, a vallási tradíciókban, a legendákban és a mesékben éppúgy, mint ahogyan a köznyelv egyszerű és egyértelmű, hétköznapi kifejezéseiben. A kórképek, lelkünk árnyoldalainak kifejeződései következtetni engednek a történések mélyebb okára, amelynek felfedése, majd az adott probléma célzott és értelmes feldolgozása fontos lépés a megoldáshoz.

A testbeszéd, amelynek a tüneti nyelv csak egy, de mégis igen fontos alfaja, a legtöbbek által használt nyelv a világon. Kivétel nélkül mindenki beszéli – még ha nem is mindig tudatosan –, még azok is, akik esetleg már nem is értik saját testbeszédüket. A mai modern kor embere is latens módon hordozza a testbeszéd ismeretét, éppen ezért megdöbbentően gyorsan képessé válhat újra feleleveníteni azt. Úgy tűnik, ez annak a hatalmas, átláthatatlan tudáskincsnek a része, amely ősidők óta bennünk szunnyad, és csak arra vár, hogy újra életre keltsük. Ha megértjük a test beszédét, újra felfedezhetjük mind a saját kultúránkban, mind pedig az egyetemes emberiség kulturális örökségében rejlő gyökereinket. Így megtapasztalhatjuk, milyen gazdag „szókinccsel” rendelkezik a testbeszéd, egyúttal pedig visszatérhetünk abba az eredeti, bábeli zűrzavar előtti állapotba, amikor még mindenki egy nyelvet beszélt. Amikor hullanak a könnyek, mellékes a bőr színe, amelyen legördülnek: a kontextusból automatikusan rájövünk, hogy az öröm, a bánat vagy a gyász könnyei-e, és nincs jelentősége, hogy fekete, fehér vagy vörös arcon futnak végig. Minél archaikusabb az ember, annál természetesebb kifejezőeszközöket alkalmazott. Ennek segítségével tudunk a múltból tanulni, miközben arra is fény derül, hogy elődeink tapasztalatát még mindig magunkban hordozzuk.

Dátum: 
1996
Szerkesztő/Szerző: